|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 104 találat | lapozás: 1-30 ... 61-90 | 91-104 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Simó Márton 2017. június 16.Élet/Tér az atyhai Kakasülő GalériábanAtyha bekerült a nemzetközi művészeti körforgásba: Vinczeffy László képzőművész idén is folytatja a neves művészek alkotásait felvonultató tárlatsorozatát. Az előkészületekről Simó Márton számol be. Vinczeffy László Munkácsi-díjas képzőművész, a Magyar Művészeti Akadémia tagja folytatja a saját telkén elkezdett kiállítássorozatot: idén június 24-én, szombaton 12 órakor nyitja meg a csűrkaput az érdeklődők előtt. A tervek szerint július 31-ig tart majd nyitva a kiállítás, amelynek híre és rangja messze túlmutat a Sóvidék és a Székelyföld határain, hiszen a kétszáz főnél is kisebb faluba ilyenkor akár több ezren is ellátogatnak. Maga a megnyitó is immár hagyományos közösségi és médiaeseménnyé terebélyesedik, eljönnek ilyenkor a művészeti élet jelesei, a helyi és megyei vezetők, illetve sokak külföldről is, hiszen az alkotó szerteágazó kapcsolatrendszere, a magas művészi színvonal vonzza az érdeklődőket. Idén Bartos Jenő festőművész (Jászvásár), Berze Imre szobrász (Székelyudvarhely), Bocskai Vince szobrász (Szováta), Éltes Barna szobrász (Feldoboly), Jakabos-Olsefszky Imola képzőművész (Brassó), Madaras Péter szobrász (Zalán), Kolozsi Tibor szobrász (Kolozsvár), Kuti Botond festőművész (Szováta), Kuti Dénes festőművész (Szováta), Sánta Csaba szobrász (Szováta), a nemrégiben elhunyt Siklódi Zsolt grafikus (Szováta), Vargha Mihály szobrász (Sepsiszentgyörgy) és Zsombori Béla szobrász (Székelyudvarhely) különböző technikákkal és szerteágazó műfajokban készült alkotásait tekinthetik meg az idelátogatók, persze a tárlaton szerepelnek a házigazda alkotásai is. Érdekesség, kiegészítő esemény lesz a pajtában berendezett új kiállítótér, a Homloktörő Galéria megnyitása is, ahol a 14 éves sepsiszentgyörgyi Csáki Apor Bogár/Virág című egyéni tárlatát láthatják majd. A megnyitóbeszédet – a köszöntők elhangzása után – Szücs György művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgató-helyettese mondja. Külön megemlékeznek a tragikus hirtelenséggel elhunyt Siklódi Zsolt (1966–2017) grafikusművész-tipográfusról, aki a korábbi években mindvégig alkotóként és szervezőként segítette a Vinczeffy által megálmodott galéria létrehozását és népszerűsítését. A megnyitót követően kulturális műsor és vendégség is lesz. Ilyen alkalmakra Vinczeffy gondoskodik a jó hangulatról, ételről, italról, s hogy az időjárás se okozzon meglepetéseket, sátrat is állíttat vendégeinek. Olyan szép példával mutat utat a helyi születésű és erősen ide kötődő alkotó, hogy az mindenképp követendő a kis közösség számára is, amely a múlt év szeptemberében elveszítette a templomát. Mindig új élet épül, hittel és reménységgel a romokon. Hargita Népe (Csíkszereda) 2017. július 11.A gyűlöletbeszédről és a toleranciárólVannak dolgok, amelyeket ki kell mondani. Még akkor is, ha egyeseknek fáj. Nagy szorongással figyelem, hogy mennyire infantilis döntéseket hoznak az Európai Unióban azok, akiknek feladata lenne a biztonság, a határok és a nemzeti szuverenitás megőrzése. Arról a fajta szuverenitásról beszélek, amelyet a tagállamok részben feladtak, hogy tagjai lehessenek a brancsnak, amelyben aztán együtt erősekké válhatnak. De nem erősek. Ha azt nézzük, hogy „dübörgő” gazdaság épült, amely – nem ismerve a határokat – szemérmetlenül tarhál itt, a keleti végeken is, de úgy, hogy teljesen lepusztítja azt a termelői környezetet, amelyet előtte – úgy ahogy – évszázadokon át működtetett a székely vidék. Amikor a múlt évezred kilencvenes éveinek elején a közös Európáról beszélgettünk, nagy öröm és megelégedettség volt bennem, hiszen azt reméltem, hogy végre megoldódnak a sajátos nemzetiségi gondjaink is, és úgy fordulunk át a harmadik évezredbe, hogy látjuk majd a perspektíváinkat. Átjöttünk immár ide, itt vagyunk a szépnek és újnak gondolt világban, de a vélt remény egyre távolabbi. Az EU visszarendelte a nemzetiségi problémákat a nemzeti hatáskörbe. A többi ma is csak javaslat, csók a halottnak. Úgyhogy itt vagyunk most is, részei annak a politikai nemzetnek, amelynek az ölébe hulltunk Trianonban. Ebben az állapotban leledzünk idestova száz esztendeje. Talán leszámíthatjuk a négyéves Kicsi Magyar Világot, ha le, de nagy köszönet abban sem volt… Szépnek és hangzatosnak tűnt az Európa Tanács 1201-es ajánlása anno, majd a nagy semmi, ami utána jött. Miközben mintegy 60 őshonos kisebbség él 40 milliós lélekszámban az EU-ban – durván az 510 milliós összlakosság 8 százaléka –, és sajnálatos módon csak akkor jelentkezik eléggé markánsan, ha – tegyük fel – labdarúgó-bajnokságot vagy összeurópai konferenciát szerveznek számukra. Hogyha naponta áramlanak befelé az újabb és újabb erőszakos kontingensek, amelyek kikövetelik maguknak az alanyi jogon való ellátást, s megnevezik az országot, ahol élni kívánnak, akkor ez folyamatosan maga után vonja az etnikai arányok állandó változását. Napról napra növekszik az a tömeg, amely idehozza valamely egzotikus országból a maga másfajta és nálunk kezelhetetlen nyavalyáit, mintha – a látszólagos jólét dacára – nem lenne nekünk így is elég bajunk. Napról napra romlik a komfortérzetünk és a biztonságtudatunk ebben az országban. Hadd ne beszéljünk most arról, hogy miért kényszerült negyedik világgá zülleni Kelet-Európa… Mi vagyunk a Nyugat utcaseprői, konyhamalacai, hullamosói, olykor többdiplomásan kényszerülünk elvégezni azt, amit az annyira ajnározott migránsok soha nem fognak. Minden egyes Európán kívüli idegennel csökkennek a jogaink és romlanak a kilátásaink. Ismételten elhalasztódnak a megoldások, és sohanapig tolódnak. A túlzott és bután értelmezett toleranciáról, a struccpolitikáról szólni még nem meríti ki a gyűlöletbeszéd fogalmát. A beszéd így sem más, mint falra hányt borsó. Hallgatni viszont vétek. Simó Márton / Hargita Népe (Csíkszereda) 2017. augusztus 7.Nagyregény négy percbenRózsika néni kapál a kertben. Beköszönök. Visszaköszön, és egy pillanatra abbahagyja. „Most volt elsőáldozó a kis dédunokám. Torinóban. A drága kicsi angyal! – mondja, pedig nem is kérdeztem. Ő ilyen, egyébként Kotkot Rózsi a „mellékneve”. Hogy tartják a kapcsolatot? – kérdem, mert tudom, hogy a veje román ember, s a néni nem nagyon beszéli ezt az értékesebb állami nyelvet, hiszen világéletében a faluban élt, ahol nem kellett túlságosan törnie magát, hogy bővítse szókincsét. „Az unokavejem a NATO-nak dolgozik, azokot a rakétákot őrizik, s szerelik.” Nem tudom, hogy milyen funkcióban lehet, s kicsoda ez a derék férfiú, akivel soha nem találkoztam, s azt sem, hogy miféle rakéták. A lánya, akit emleget, egyébként kortársam, egyazon osztályba jártunk pár évig, de őt sem láttam vagy tizenöt éve. Néha egy közösségi oldalon váltunk pár mondatot. Ünnepekkor vagy születés-, esetleg névnapjaink alkalmával. „Ők otthon románul beszélnek – folytatódik a történet –, de a fiatalok már inkább angolul s néha olaszul.” Érti-e, Rózsika néni? – kockáztatok meg egy kérdést ebben a modern családi Bábelben. „Szkájpon tartjuk a kapcsolatot. Fordítanak nekem, a leányom perfekt román, s újabban az angol is megyeget neki.” Megnyugtat a néni, annak ellenére, hogy másfél nemzedék alatt, ahajt negyven év alatt kétszer cserélt nyelvet és hazát a családja egy része, viszonylag jól mennek a dolgok. Pénz van. És nyilvánvaló az utazás szabadsága… Alig telt el négy perc e beszélgetés során. Közben Rózsika néni új sort kezd. Legalább negyven éve ott látom időnként a kis kertben. Mintha megállt volna az idő. Pedig nem. Simó Márton / Hargita Népe (Csíkszereda) 2017. augusztus 29.A társnemzet arroganciájaÚton-útfélen látjuk és érzékeljük, hogy egyre erősödik a nacionalista gőg, amely áthatja a többségi társadalom majd minden szegmensét. Az állam elnöke, a szász gyökerű Johannis is kijelentette, hogy az országban megmaradt német kisebbség is együtt ünnepli majd Nagy-Románia létrehozását a többséggel 2018-ban. Ezek szerint az államfő vigad, csak azt nem tudni, hogy a kisebbségből, amelyből szegről-végről vétetett, hányan állnak mögé, s kik azok, akik vele egyetértenek. Nem nagyon érzékeltem, hogy különösebben tiltakoztak volna ez ellen a hazai német ajkúak, pedig illene, hiszen – minekutána dekára kiárusították őket annak idején az NSZK-nak – alig maradtak az országban huszonvalahány-ezren. Van-e vajon hangadója, másképp gondolkodója a maradéknak? Azért írtam országot, mert a romániai németektől elvették azt a hazát, amelyben évszázadokig éltek. Nem hinném, hogy különösebben kellene dörgölőzniük, s elmerülniük az ünnepi frázispufogtatás hagymázas gőzében, hiszen – dacára annak, hogy 1918-ban elődeik méltóztattak odaállni a nagyromán térfélre – ezt a tettet különösebben senki meg nem köszönte nekik. Sőt. Hogy mi játszódott s mi játszódik le azok lelkében, akik talán kényszerből, esetleg trendi hatásra, botorul országot cseréltek, azt én nem tudom, csak sejtem, hiszen hosszú ideig éltem a saját anyaországomban, de ide mindig hazajöttem, s oda csak vissza. Ilyenformán élhetnek az egykori szász szomszédaink is, csak nem nagyon mondják, restellik, s néha csak irodalomban, moziban mesélik el. Egyébként eléggé tragikus részletek körvonalazódnak ezeken a lelki ablakokon át. Egyik barátom, aki a honi magyar sajtó útvesztőiben őszült meg, folyton felhívja a figyelmemet egyik-másik román nyelvű lapban vagy internetes portálon megjelenő förmedvényekre. Vannak köztük olyan fogalmazványok is, amelyek – bár még nem kezdődött el a nacionalista tobzódás tetőződésének időszaka a társnemzet kebelében – kimerítik a fasizmus, a xenofóbia és az etikátlanság fogalmát. Becstelen, ocsmány írások, hitvány dolgozatok, amelyekért jobb helyeken büntetés járna. És csak töredékét nézem meg az ajánlott szakirodalomnak! Pár napja mondta ez az úriember, hogy: „Nézd meg, ebből is kibújt a nackó!”, és figyelem, olvasom, s hát látom a nagy értelmiségit, aki gurunak számít azokon a szakterületeken, ahol működik, hogy valóban, pedig évtizedek óta eszi a magyarbarát kenyeret, a sok ösztöndíjat, talán még kitüntetése is van a román-magyar kapcsolatok ápolása végett, mint Kelemen Hunornak a magyar-román viszony gyümölcsöző építése terén. Így lesz iszony a nagy testvériségből. Pedig van testvériség. Lennie kell, hiszen másképp nem lehet normálisan élni. Minden egyéb út járhatatlan, csak maszlag és hazugság, olyan, mint az EU, tele megfizetett Pilátusokkal, akik nem lehetnek így másak, csak a korlátoltság és a dekadencia helytartói. A nép egyébként azt kiáltaná, hogy: „Jézust! Jézust!”, de valahogy a technika által mindig másvalami hangzik: „Barabást! Barabást!”, mert vannak ügyes nemzetféltők, papjai a csökött intelligenciának, akik vezénylik – évszázada immár – a kórust, hogy szorongjunk, s rettegjünk a következő pillanattól. Mi pedig, mit mondjunk mást: „Köszönjük, jól megvagyunk!” Semmi evoé, hisz korlátozták a levegővételt, kisajátították és beépítették az örökpanorámát. A mi arroganciánk a kitartás. Kicsit már unalmas, de a helyzet egyhamar nem változik. Ez van. Csakazértis. Simó Márton / Hargita Népe (Csíkszereda) 2017. október 16.Orbán és OrbanMindenki tudja a Székelyföldön, hogy ezt a családnevet kétféleképpen írják. Ékezettel. És ékezet nélkül. Ha ékezet van az „a” betűn, akkor az „á”, s óhatatlanul felvillan bennünk a Legnagyobb Székely alakja, meg az Orbán Viktoré. Korábban, ha azt mondtuk, hogy Orbán, akkor egyértelmű volt, hogy Lengyelfalva nagy szülöttére gondolunk. Manapság azonban inkább az Orbán Viktor neve ugrik be, a magyar miniszterelnöké. Van azonban nekünk itt, ehelyt, saját fejlesztésű Orbanunk is, amely a magyar–román szimbiózis sajátos terméke. Mindjárt kettő. Ha létezik igazi megélhetési politikus, akkor Leonard és Ludovic Orban minden bizonnyal az. Egyébként Lajcsi és Lénárd. Unitárius atyafiak, székelyderzsi pedigrével. Ha nem csal az emlékezetem, akkor a megboldogult C. V. Tudorról is az a hír járta, hogy egy darab székely nagymamával rendelkezett, s mégis főállásban bárd és magyarfaló pártvezér volt. Hogy miért? Olyan volt a konjunktúra, s ahhoz, hogy hiteles legyen valaki a brancsban, ahová tartozónak véli magát, csahosabbnak kell lennie falkatársainál. És még lehetne sorolni, hogy ki, mikor és hol vált árulójává annak a közösségnek, „amelyből vétetett”, s amelyért tulajdonképpen véreznie kellett volna. Az egyik Orban pártvezérként, a másik eurokrataként működik. Furcsa érzés nyomaszt – nyakamba zúdul a viszolygás hidege – , amikor megnyilvánulásaikat látom. Képes ez a Lajcsi vérgőzös nótákat fújni, ha olyan társaságba keveredik. És az is megfordulhat a fejében, hogy keresi majd a kontaktust Hargita alatti véreivel, s akkor a Székely himnuszt veszi elő az emlékezetéből… Érdekes tégellyé lett a proletárdiktatúra és az azt követő vadkeleti kapitalista korszakban Brassó, amely akkor volt igazi, amikor nagyjából egyforma arányban lakták szászok, magyarok és románok. Ez a Lénárd, az idősebb pedig egészen furcsa kijelentéseket tett európai főtárgyalóként és uniós biztosként anno, de később is. Nagyon aláveti magát annak az EU-eszmének, amely inkább aláaknázza manapság az államszövetséget, amelyben élünk. Legalább olyan komplex Lénárd helyzete, mint Johannisé, akinek szászként igaz románként kell viselkednie, holott ezt sokkal elegánsabban is meg lehetne élni. Talán, ha több magyar gerinc szorulna belénk, mihelyt genetikailag is érintkezünk „azokkal”, akkor sokkal jobb lenne a helyzetünk. Végtére a magyar az a nép, amely leginkább hozzájárult ahhoz, hogy nép és modern nemzet váljon a románból. Hogy megmaradjon. Az 1918-as nemzetkiteljesítési tárgyalások és nyugati békediktátum évfordulója közeledtén, a nagy ünneplési lázban jó lenne ilyen apróságokra is odafigyelni, hogy az a fránya ékezet visszakerülhessen az „a”-ra. Hogy ismét „á” legyen. Mert ékezettel vagy anélkül, nekünk itt van a hazánk. S nekik is. Máray is ezt fájlalta, „… csákány koppan, s nevedről lehull az ékezet”, csakhogy ő Amerikába került, amely tudvalevőleg sokkal nagyobb tégelyként működik. És még neki sem lett hazájává, hisz azt kérte, hamvait inkább az óceán ölelje magához. Simó Márton / Hargita Népe (Csíkszereda) 2017. október 27.Új irodalmi emlékhely SzékelyudvarhelyenA Szentimre utca 29-es szám alatti ház falára mostantól kissé megilletődöttebben nézhet fel az ember, ha arra jár. Itt élt Magyari Lajos költő családja 1942-ben, míg a közeli Rózsa utcában felépült új otthonuk. Fél éve Balázs Árpád újságíró kezdeményezésére láttak hozzá az adománygyűjtéshez, hogy az író születésének 75. évfordulója napjára elkészülhessen az emléktábla Zavaczky Walter Levente székelyudvarhelyi szobrászművész műhelyében. Tegnap délután délután 4 órakor, a meghirdetett program szerint gyűlt össze a helyszínen a költő jó néhány családtagja és tisztelője. Czegő Zoltán költő barátként és pályatársként idézte Magyari Lajos alakját, hiszen egyetemi hallgatóként és a második Forrás-nemzedék tagjaiként, már a múlt század hatvanas éveinek közepétől ismerték és becsülték egymást, aztán úgy adatott, hogy a Megyei Tükör című lapnál, illetve annak jogutódjánál, a Háromszéknél is együtt dolgozhattak. Simó Márton író a lírikust idézte, Szabó Zsolt közíró, szerkesztő a publicistáról szólt, hiszen munkái iskolapéldái az erdélyi újságírásnak, a felelős közösségi gondolkodásnak. Nehezményezte, hogy az elmúlt évek során soha nem jutott pénz arra, hogy publicisztikáit kötetben is kiadják. A maga részéről a jelenlevők figyelmébe ajánlott egy válogatást, amely egy sorozat első darabja. Bíró Zsolt parlamenti képviselő, a Magyar Polgári Párt elnöke a költőre emlékezve, nem feledkezett meg arról, hogy elődje volt az országos politizálásban, hiszen egy mandátumon át – 1992–1996 között – az RMDSZ szenátora is volt. A továbbiakban a költő fia, Magyari Zoltán és Péter Eszter szavalatát hallgathatták meg a jelenlevők, majd sor került a plakett leleplezésére. Hargita Népe (Csíkszereda) 2017. október 31.Nemzetiségi sorsunk kibeszélője – emléktábla került Magyari Lajos szülőházára„Van olyan föld, mely vélt gyengeségünk értőn-bocsátón majd mind fölissza. Van olyan föld, mely jövőnket bízva fogadni gyermekeinket is megtanítja.” (Magyari Lajos) Napra pontosan születésének 75. évfordulóján, október 26-án leplezték le néhai Magyari Lajos költő, közíró, politikus, lapunk korábbi főmunkatársa emléktábláját Székelyudvarhelyen álló szülőházának a homlokzatán. Az ünnepi eseményt a családtagokon, pályatársakon és az erdélyi magyar újságírói társadalom képviselőin kívül Gálfi Árpád, a székely anyaváros polgármestere, valamint Biró Zsolt, az MPP országos elnöke, parlamenti képviselő is megtisztelte jelenlétével. Csütörtökön délután bágyadt napsütésben, még színpompás, de már a lombjuktól búcsúzó erdőkön át kanyargó úton igyekeztünk Sepsiszentgyörgyről – Barót érintésével – Székelyudvarhelyre. A bükk- és tölgyrengetegben itt-ott üde szigetként feltünedező fenyőligetek haragos zöldje azonban a megmaradás és folytonosság cáfolhatatlan bizonyítékaként dacolt az idő múlásával és a karmait már élesítő téllel. Mint ahogy Magyari Lajos életműve is szembeszegül az elmúlással, hiszen hordozza és nemzedékről nemzedékre átörökíti megtartó gondolatait, valamint érzelmeit. Fittyet hányva a dölyfös és pöffeszkedő hatalom elvárásaira, Székelyföld és népe szeretetét, a hozzájuk való kötődést, ragaszkodást és hűséget hirdeti. A helyszínen az emlékállítás kezdeményezője, mozgatórugója és megszervezője, Balázs Árpád újságíró, író, szerkesztő köszöntötte a Czegő Zoltán, Magyari Zoltán, Ferenczy L. Tiborné és jómagam alkotta sepsiszentgyörgyi küldöttséget. Magyari Lajos a Szentimre utca 29. szám alatti ház kifelé tekintő szobájában látta meg a napvilágot 1942. október 26-án. Az egykori otthon emléktáblával történő megjelölésének gondolata tavaly tavaszszal született meg Balázs Árpádnak a költő nővérével folytatott beszélgetése során. Megvalósulása pedig több magánszemély és cég anyagi hozzájárulásának, valamint az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány, az Élő Székelyföld Egyesület, a Magyar Írószövetség és a Magyar Polgári Párt székelyudvarhelyi szervezete támogatásának köszönhető. Kérdésünkre válaszolva pedig azt is elárulta, hogy a költő és közíró személyének, valamint életművének a nagy tisztelete késztette az emléktábla-állításra. „A hét testvér közül (már csak ketten vannak életben – szerz. megj.) négyen születtünk ebben a házban, ahol a családunk albérletben lakott, amíg a közeli Rózsa utcában fel nem épült az új otthonunk. Akkor egy távoli rokonunk, Jánosi Péter tulajdonában volt, aki nagybetűs emberként viszonyult hozzánk a családjával együtt, ezért nem csak a házhoz, hanem hozzájuk is szép emlékek fűznek. Örömmel nyugtáztam az emléktábla-állítást, mert mindig is büszke voltam az öcsémre és boldog vagyok, hogy a testvére lehettem” – egészítette ki Magyari Lajos nővére, Ágoston Ilonka az addig elhangzottakat. „Magyari Lajos költészete és szókimondó stílusa számunkra mindig megtartó üzenete volt – nyilatkozta az esemény kapcsán lapunknak Lőrincz József nyugalmazott gimnáziumi magyar nyelv és irodalom szakos tanár. – Lehet, hogy akadtak, akik ezért elítélték, mi azonban hitet és erőt merítettünk belőle. Mások azért fanyalogtak tőle, mert szerintük nem volt elég modern, pedig az a modern és igazi költő, akinek a gondolatai, valamint érzelmei vibrálni kezdnek a befogadóban vagy olvasóban, és ő ilyen volt. Éppen ezért nagy öröm számomra, hogy Székelyudvarhelyen végre emléktábla kerül a szülőházára, és remélem, ezentúl az eddiginél több alkalommal fogunk ebben a városban rá emlékezni.” Az emléktábla-avató ünnepség a Palló Imre Zene és Képzőművészeti Szakközépiskola diákjai fúvószenekarának játékával kezdődött, majd a rendezvényt levezető Balázs Árpád ismertette a szülőház megjelölésének történetét, egyúttal köszönetet mondván a kivitelezését szíves beleegyezésével lehetővé tevő jelenlegi tulajdonosnak, Kocsis Árpádnak. Elsőként a Sepsiszentgyörgyön élő Czegő Zoltán író, költő, közíró emlékezett veretes szavakkal és tisztelettel telített szeretettel az egykori barátra, sors- és pályatársra, illetve életpályájára és költészetére. Beszéde Az önvigasz is a nemzeté cím alatt olvasható. „Hogyha Magyari Lajos mindössze egy verset írt volna, történetesen a Nem a fenyők… címűt, akkor is megmaradna az emlékezetünkben, mert minden benne van: borvíz, fenyő, Európa és szabadság. Minden olyan fontos alkotóelem, amely a miénk volt, s az is, amiből hiányt szenvedtünk. Hogyha Magyari Lajos, a költő csak egyetlen poémát írt volna, a Csoma Sándor naplóját, akkor is megmaradna nekünk a székely és a magyar Parnasszuson” – vélekedett az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány képviseletében felszólaló Simó Márton székelyudvarhelyi író, szerkesztő. Ünnepi beszédét a következő gondolattal zárta: „A mai naptól kezdve a Szentimre utcában járva, ha felnézünk erre a házra, mindjárt felötlik bennünk a költő emlékezete, példája, s a vágy, hogy próbáljunk napról napra többek lenni, vagy legalább ennyik maradni.” A költő fia, Magyari Zoltán saját, Vigyázz című versének a felolvasásával tisztelgett édesapja emléke előtt. Az utána felszólaló Szabó Zsolt közíró, szerkesztő, a Művelődés kulturális folyóirat nyugalmazott főszerkesztője Magyari Lajos publicisztikájának jelentőségére hívta fel a hallgatóság figyelmét. Szerinte ugyanis „nemcsak költőként, hanem újságíróként is különös expresszivitással és termékenységgel szólaltatta meg a nemzetiségi lét időszerű gondjait és egyetemes összefüggéseit. Patrióta volt, Illyés Gyula-i értelemben: jogot védett, egyetlen nép méltóságát sem sértette.” Éppen ezért a ’89-es romániai változások sajtódokumentumaiból a Kolozsvári Művelődési Egyesület által útjára bocsátott könyvsorozat indító köteteként Magyari Lajos vezércikkeinek válogatott gyűjteményét adták közre. Szabó Zsolt megfogalmazásában „pontos lenyomatai ezek annak a kornak, azoknak az eseményeknek, amelyek idehaza akkor történtek. Kivételes éleslátással, remek ráérzéssel és páratlan nyelvi erővel megfogalmazott írások.” Végezetül Biró Zsolt, a Magyar Polgári Párt országos elnöke, parlamenti képviselő osztotta meg a hallgatósággal az alkalomhoz illő gondolatait. „Székelyföld jelentette számára azt a hangulatot, amely nemcsak a Hargitán kerítette hatalmába, de például a Bekecs alatt, Nyárád mentén is, pedig oda különösebb személyes emlék sem kötötte… Célja és eszménye az volt, hogy az irodalomban kibeszélje nemzetiségi sorsunkat, a székelyföldi magyarok közérzetét, hogy ereje és hozzáértése szerint mozdítson valamit a világon” – fogalmazott a politikus. Az egyszerűségében és visszafogottságában is lelki tüzeket gyújtó, mindvégig méltóságteljes rendezvényt Magyari Lajos Van olyan föld című költeményének kortársa, Péter Eszter általi tolmácsolása zárta. Utolsó mozzanatként pedig a költő lánya, Zselyke, illetve az emléktáblát megálmodó és alkotó Zavaczky Walter székelyudvarhelyi szobrász leleplezték és koszorúzták meg a költő–közíró–politikus emlékét bronzban megörökítő domborművet. Bedő Zoltán / Székely Hírmondó; Erdély.ma 2017. november 10.Bartha Miklós hazatéréseBartha Miklósra emlékeztek múlt hét végén Székelykeresztúron, a Dr. Molnár István Múzeumban szervezett előadássorozaton. A hajdani politikus, szociográfus emlékét Simó Márton idézi fel. Bartha Miklós, a jeles közíró és politikus rugonfalviként került be a köztudatba, holott ősei viszonylag későn jöttek át Erdővidékről a Nagy-Küküllő- és a Fehér-Nyikómentére. Édesapja, Bartha Gergely Forró Dénes birtokán telepedett le 1840 körül, majd jó gazdaként gyarapítva vagyonát – a Jeddi és a Henter családoktól vásárolt még mintegy 167 hold területet –, pár év alatt meghatározó személyiséggé vált a környéken. A feljegyzések szerint közösségéért felelősséget érző és vállaló emberként ismerték, egy ideig a község jegyzői feladatait is ellátta, a református gyülekezet presbitere, majd gondnoka volt, 1848-ban Agyagfalván országgyűlési küldötté választották. A haza szeretetét a szülői házból vitte magával Úgyhogy nem akármilyen középosztálybeli családba született Bartha Miklós 1848. október 14-én. Öten nőttek fel testvérekül, de ő maga – bár megpróbálta – soha nem tudott életvitelszerűen gazdálkodással foglalkozni, s abból megélni, húszéves korában elköltözött szülőfalujából. Pesten végzett jogi tanulmányokat, 1872-től udvarhelyszéki – 1876-től Udvarhely megyei – aljegyző. Közben politikai pályára lépett a Negyvennyolcas Függetlenségi Pártban, s bár kezdetben elbukott a választásokon, pár év múlva a konzervatív ellenzék markáns egyéniségeként bukkant fel ismét a nagypolitikában, népszerűsége jórészt az általa 1880-ban alapított Ellenzék című napilapban megjelent publicisztikai írásainak köszönhető. Kolozsvárról (1881) egyhangú voksokkal került be az országgyűlésbe, majd 1884-ben ismét képviselő lehet, 1887-ben az oklándi körzetből jutott be időközi választáson az alsóházba. Ekkor már többnyire Kolozsváron és Budapesten él, a Magyarország és a Magyar Hírlap publicistájaként fogalmazza meg politikai elveit. Útirajzokat, riportokat is közöl, drámáját a kolozsvári Nemzeti Színház és a pesti Vígszínház is bemutatja. A közéleti szerepéből és ismertségéből származó kapcsolatait arra használja fel, hogy tevőlegesen részt vállalhasson az Erdélyrészi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) megalapításában (1884). Budapesten 1893-ban telepedik le végérvényesen. Viszonylag fiatalon, 57 éves korában hunyt el, 1905-ben. A „hegyvidéki akció” (1897–1901) Bartha Miklós életpályájának felidézése mellett előadások hangzottak el Darányi Ignác (1849–1927) és Egán Ede munkásságáról is. Darányi tizenkét éven át – 1895 és 1903, majd 1906 és 1910 közt – volt Magyarország földművelésügyi minisztere. Kiváló agrárszakemberként sokat tett a mezőgazdasághoz kapcsolódó kutatásokért – az ő szolgálati ideje alatt hozták létre a Mezőgazdasági Múzeumot, a Szőlészeti és Borászati Kutatóintézetet, szintén személyes közreműködésének köszönhető a Földtani Intézet központi székházának építése is. Egán Ede (1851–1901) Magyarországra telepedett ír főnemesi családból származott – édesapja jószágigazgatóként került az országba, majd itt alapított családot; az O’Eganok családjából egyébként több ír király és herceg származott –, külföldi egyetemeken mélyítette el mezőgazdasági szaktudását, s azt családi birtokon, apja egyik gazdaságában sikeresen kamatoztatta is. Személyesen kezdeményezte (1883) az Országos Tejgazdasági Felügyelőség létrejöttét, amelynek vezetője volt. Személyéhez köthető a városi lakosság jó minőségű gyári tejjel való ellátásának biztosítása, ő vezette be a tejkimérésekben alkalmazott ellenőrzéseket, a szabványosított tejespalackok alkalmazását, amelyek az 1980-as évekig voltak forgalomban. Egán Darányi minisztertől kapott megbízatást 1897-ben arra, hogy tanulmányozza a kelet-felvidéki (kárpátaljai) helyzetet és készítsen róla jelentést, dolgozza ki a szükséges segélyezési, képzési és felvilágosítási formákat, próbálja alkalmazni azokat a gyakorlatban, hogy egy fejlettebb mezőgazdasági kultúrával, államilag támogatott módon próbálják megakadályozni a kivándorlást és segítsék az ottani ruszin többségű lakosság boldogulását. Bartha Miklós politikusként és elkötelezett publicistaként vállalt szerepet ebben az ügyben – mellesleg baráti szálak is fűzték Egánhoz –, úgyhogy 1897 és 1901 között Munkácstól Alsóvereckéig, Ökörmezőtől Husztig tájékozódott a ruténok életmódjáról, szokásairól vagyoni és kulturális helyzetéről. Ekkor készült az első faluszociográfia „Érintkeztem, papokkal, jegyzőkkel, [falu]bírákkal, erdőszökkel, kerülőkkel [erdőőrökkel], földművelőkkel, boltosokkal, napszámosokkal, tanítókkal, korcsmárosokkal, uzsorásokkal, nagyúri családban és szegénységben sinlődő ruthén háznéppel” – írja Bartha Miklós a Kazárföldön című művében, amely a terepbejárásai során készült riportokból és megfigyelésekből állt össze kötetté. Ez a könyv tekintendő az első magyar nyelven írt faluszociográfiának. Bartha Miklós írásából kiderül, hogy a Kárpátalján mintegy 250 ezer kataszteri holddal rendelkező Schönborn család okozója a társadalmi feszültségek egy jelentős részének, hiszen erdeiket jórészt vadgazdálkodásra használva, ellehetetlenítik, hogy a birtokokkal nem rendelkező parasztok megfelelő bérlet mellett jussanak legelőhöz, kaszálóhoz vagy szántóhoz. A haszonállat-állomány igen leromlott és rossz termésátlagú növényfajtákat termesztettek, az emberek képzetlenek voltak, s a szegénység mellett betegségek is tizedelték őket. Ráadásul ezt a kilátástalan helyzetet tetőzte a korrupt állami tisztségviselők jelenléte és az uzsora. Bartha Miklós számos olyan esetről számol be, amikor egy 10 forintos személyi hitel az esetek többségében egy év alatt 52 forintra duzzadt. „Így történt meg, sok esetben, hogy amikor egy parasztbirtok végrehajtás alá került, összefogtak a környék uzsorásai és kocsmárosai, és azt teljesen értéktelennek nyilvánították. Összejátszottak az árverésekkor, és gyakran 20-30 holdas földterületek hihetetlenül olcsón, 10-20 forintokért váltak valamelyik uzsorás tulajdonává. Az előbbiek[ben felvázoltak] meggátlására a szolyvai járásban 11 hitelszövetkezet alakult” – írja Botlik József a Kazárföldön 2016-os kiadásának előszavában. A minisztériumi kirendeltség, amelyet Egán Ede vezetett, jelentős területeket bérelt állami forrásokból a Schönborn-birtokból, s azokat 25 éves szerződéssel adta a parasztok használatába, fajállatokat helyezett ki az állomány javítására és népfőiskolai képzéssel tanította a lakosságot a korszerű mezőgazdaság fortélyaira. Mi több, a fogyasztási szövetkezetek italkiméréseket is üzemeltettek. A miniszteri biztos, Egán tevékenysége konfliktusokat szült a helyi korrupt potentátok körében, és tényleges tevékenysége második évében (1900) több alkalommal is megfenyegették. Egán 1901. szeptember 20-án Munkács és Ungvár között, a Lázi-dombon furcsa körülmények közt lelte halálát. Öngyilkosságról írtak a lapok. A vizsgálóbíró és az ügyész idegenkezűségre utaló nyomokat tárt fel, de a bűntényt soha nem tudták bizonyítani. A politikus-közírót mindig a felelősségtudat vezérelte Bartha Miklóst elsősorban a jobbító szándék vitte az ország északi csücskébe, a valóság feltárása iránt érzett újságírói igénye, illetve az az elképzelés – és itt érezni a szülőföldje iránti szeretet megnyilvánulását is –, amely koncepció mentén a „hegyvidéki akciót” tovább kívánták terjeszteni a Kárpátok vonalán le, egészen a Székelyföldig. (A „székely akció” kevéssel ezt követően indult – az első tusnádi Székely Kongresszuson megfogalmazottak szellemében –, amelynek igazi kibontakozását Bartha már nem érhette meg, hiszen a Földművelésügyi Minisztérium Erdélyrészi Kirendeltsége, kolozsvári és marosvásárhelyi irodákkal, Darányi következő, 1906–1910 között tartó minisztersége idején hozott eredményeket, és gyakorlatilag 1919-ig, a magyar adminisztráció kivonulásáig működött.) Köztiszteletnek örvendő személyiségként kapott díszsírhelyet a Kerepesi temetőben, szobor és utca viselte Bartha Miklós nevét 1945-ig. A Városligetben álló szobra (1914. június 21-én avatták) megsérült ugyan a II. világháborúban, de megmaradt, csakhogy az akkori hatalom száműzte. Ma is a Budapest Galéria raktárában található. Bartha Miklós követői a két háború között Nem szabad megfeledkezni arról, hogy az 1925-ben létrehozott Bartha Miklós Társaság (BMT) mennyire hatásos szervezet volt, s kik voltak azok, akik munkájában részt vállaltak. Az alapítók Ady Endre, Móricz Zsigmond és Szabó Dezső nyomdokain haladva kívántak az érték- és magyarmentéssel foglalkozni. Az egyetemi ifjúság elitjét vonzották köreikbe, Németh László, József Attila, Féja Géza, Erdélyi József, Illyés Gyula gyakran voltak a meghívottak közt, több jelentős munkájukat itt mutatták be. A Ki a faluba! című röpirat felhívás szociográfiai, néprajzi gyűjtőmunkára sarkallta a BMT-hez közelálló értelmiségieket. Néhány év múlva azonban a szélsőbaloldali és a fasiszta eszmék kezdték ki a csoportosulást, amelynek tisztségviselői aztán külön utakat választottak. Bartha és a hálátlan utókor A létezett szocializmusban Bartha Miklós érdemeit teljesen elhallgatták. Ha elő is került munkássága, akkor rögvest antiszemitának bélyegezték. Szülőföldjén – bár látensen élt valamelyest az emléke – szintén a teljes mellőzés jutott osztályrészéül. Mellszobrát 2012-ben avatták a rugonfalvi református templom szomszédságában, s ezzel megkezdődött a „rehabilitációs folyamat”. Ahhoz, hogy életműve ismét visszakerülhessen a köztudatba, sokat segített a Lakiteleki Tölgy Alapítvány, amely 2014-től megkezdte parlamenti felszólalásainak és publicisztikai írásainak kiadását, ezt követően a Kazárföldön és a Nemzetpolitikus Bartha Miklós című életút-kötettel, majd tematikus konferenciákkal segítették, segítik Bartha Miklós „hazatérését”. Rugonfalva ma szolgáló református lelkésze, Barabás Csaba idehaza és Magyarországon is komoly erőfeszítéseket tett történelmünk és kultúránk elfelejtett személyisége utóélete érdekében, Kövér László magyar házelnökkel tárgyalt a Bartha-szobor újraállításának esélyeiről, a rugonfalvi emlékhely további bővítéséről. A Kazárföldön kiadása egyébként 11. a sorban, ennyi megjelenést tartanak számon a múlt századforduló óta eltelt időben. Leszámítva a régies helyesírást, ez a munka semmit sem veszített népszerűségéből és aktualitásából, ahogyan korábban kihagyhatatlan olvasmány volt a falukutató kezében, ma is ugyanolyan hasznos mindazok számára, akik valamilyen formában a székely és a magyar vidékkel, a kisebbségek sorskérdéseivel kívánnak foglalkozni. Ráadás, hogy a könyv nyelvezete színes, alkalmazza a székely tájnyelv és a „képes beszéd” fordulatait, amely által irodalmi igényű alkotásnak is mondhatjuk ezt az egységes műnek tekintett riportsorozatot. „Néhány képet adtam erről a folyamatról, hogy aki meg nem nézheti, az is megláthassa” – írja a kötet végén, a Zárszóban a szerző. Mi is ezekkel a szavakkal merjük ajánlani. Hargita Népe (Csíkszereda) 2017. november 15.Búcsú és könyvbemutatóA falunak a reformáció előtt Szent Márton volt a védőszentje. A település nevén kívül erre ma más nem nagyon emlékeztet. Többségben unitáriusok élnek itt, de jelentős a reformátusok és a baptisták lélekszáma is. Amikor a szentmise helyszínére igyekeztem – miután megérdeklődtem, hogy merre van az imaház –, a járókelők elmondták, hogy 16 állandó híve van a kis szórványgyülekezetnek, s egy magánházból kialakított kápolnában tartanak itt szentmisét minden harmadik vasárnapon. Nem sok a 16 lélek, de többen vegyes házasságban élnek, a családtagokkal ez a szám akár háromszorosára emelkedhet. Jelesebb alkalmakkor felduzzad a szentmisét hallgatók száma. Ilyen volt ez a mostani Szent Márton-búcsúnap is, hiszen a beszolgáló homoródkarácsonyfalvi lelkész, Both Dávid plébános mellett megjelent az ünnepi szolgálattétel alkalmából Gábos Zoltán málnásfürdői plébános – ő volt a főcelebráns –, valamint Tamás Huba főegyházmegyei ministránslelkész, aki korábban öt évig szolgált a két Homoród-mentén, illetve Mátyás Gábor atya Zeteváraljáról, valamint Kish Albert helyi református tiszteletes. A szentmisét követően közebédre várták az érdeklődőket, akik azért gyűltek össze a Zoltán Aladárról elnevezett kultúrotthonban, hogy találkozzanak a Tanulmányok Homoródszentmárton történetéhez című könyv szerzőivel: Pál János unitárius lelkésszel, aki történelem szakot is végezvén főleg a huszadik század vészterhes társadalmi fordulatainak szakavatott vizsgálója, Fehér János történész-művészettörténésszel, aki a Homoródok-mentén és Erdővidéken is több település múltját kutatta a honfoglalástól az újkorig terjedő évszázadokat felölelő dolgozataiban és Gyöngyössy János történeti grafikussal, aki az igényes és terjedelmes kiadvány illusztrátoraként került be abba a csapatba, amelyet tulajdonképpen ő verbuvált az újabban Abásfalván gyakran tartózkodó Csíky Gáborral közösen. A nyárádkarácsonyfalvi és folyfalvi Csíki nemzetségnek korábban nem volt kötődése a községhez. Csíky Gábor ma családjával együtt Magyarországon él, de néhány évvel ezelőtt Abásfalván ingatlant vásároltak, és így egyre többet tartózkodnak a környéken. A Gyöngyössy Jánossal folytatott baráti beszélgetések során jutottak el arra a szintre, hogy vállalta a kézirat-előkészítéshez és a nyomdai kivitelezéshez szükséges források összegyűjtését. Ez meg is történt, a Csíky-család és a Bethlen Gábor Alap támogatása tette lehetővé, hogy a piliscsabai Iosephinum Fejlesztéséért Alapítvány kiadói hátterével a mű megjelenjék. Fehér János levéltári kutatásai alapján megírhatta az általános történeti bevezető tanulmányt, majd miután megszerezte Huszka József ide vonatkozó rajzait és feljegyzéseit, egy másik dolgozatban a régi – 1888-ban lebontott – unitárius templom kutatásának teljes dokumentációját tette közzé. Ilyen szempontból forráskiadvány ez a könyv. Gyöngyössy Jánossal közösen elkészítették az unitárius templomvár építéstörténetét összegző tanulmányt is. Fehér János másik nagy itteni teljesítménye, hogy kimerítő tanulmányban foglalkozott Musnai Dakó György munkásságával, aki homoródalmási lelkészként több templom kazettás mennyezetének és karzatmellvédjének festésében jeleskedett, ismert munkája Énlakán maradt fenn, de Fehér János bebizonyította, hogy a korábbi homoródszentmártoni templomban is dolgozott az 1661-es tatárbetörést követő felújítás alkalmával. Pál János az egyházi és a közösségi életben – a politikai község kebelében – lezajlott változásokról szóló dolgozatában összegzi a 20. század elejétől az 1989-es rendszerváltozásig zajló eseményeket. Gidó Csaba történész kötetismertetőjében elmondta, hogy akár egy-két éven belül várhatók újabb munkák, hiszen mindhárom szakember tarsolyában rejlik felhalmozott tudás, s nyugodt szívvel rá lehetett volna írni, hogy a mostani könyv csak az első, a bevezetőkötet volt. Igazi nagy ívű tudományos munka ez, amelyek alapján – ha a forráskötetek elkészülnek – nyugodt lelkiismerettel elkészíthető egy rövidebb kivonata, egy hétköznapokban is haszonnal forgatható kismonográfia, amely hosszú időn át szolgálhatja majd mindazokat, akik látogatóként érkeznek, vagy helyiekként kívánják szinten tartani a Homoródszentmárton múltjához kapcsolható hiteles tudásukat. Simó Márton / Hargita Népe (Csíkszereda) 2017. november 28.Miről is van itt szó?Vajon kik azok, akik utánam jönnek? Nagyon sokszor feltevődik a kérdés, hogy ki vagyok én? És ki az, aki utánam jön? Szoktam erről beszélni máskor is: jövök-megyek otthon, a faluban, ha nagy ritkán hazavetődöm. Járom az utcákat, keresem az embereket, akik gyermek- és ifjúkorom meghatározó figurái voltak. Hentes, kovács, asztalos, gépész, méhész volt köztük, s úgy működtek a számukra kirendelt térben, mintha róluk mintázta volna a sors az örökkévaló helytállást és az időtlenséget. Úgy ülték körül a vasárnap délutáni kártyaasztalokat, mintha ott zajlanának az ötbanis alapon játszott ferbli-csaták közepette a világot rengető és megváltó, megváltoztató folyamatok, azok a Nagy Dolgok. Soha nem tartotta senki számon, nem nevesítette, de maga volt a működő, az élő és a lélegző falu, a létezés esszenciája. Gyakran jut eszembe, ha régi fényképeket nézegetek, főleg, amikor élethelyzeteket bemutató csoportképek kerülnek a kezembe, amelyeken munka közben, iskolában vagy valamilyen ünnepségen láthatom az elődöket. Például az, amelyiken ott van Lajos bátyám, aki egyszer regruta volt, s bokrétával a kalapjában érkezik a sorozásról. 1913-at írunk – ott a szálkás betűkkel a tintaceruzás feljegyzés, hogy „mü a 894 beli legények”. Arra gondolhatott, hogy az örökkévalóság kezdete ez a pillanat. Ugyanúgy bevette az idő csalétkét, mint én kisfiú koromban, amikor a nyári vakáció kezdetekor azt reméltem, hogy a három hónapnyi vakáció sosem fog eltelni, hiszen akkora ez a szabadság, olyan hosszú, amennyi nem lehet senki másnak… Évek óta fényképezem az egyik házat az utcánkban. Tavalyelőtt ősszel szakadt be a teteje. Végigvonult rajta vagy hat évszak, s most tél jön újra, de változatlanul pusztul. Emberi kéz nem matatta, nem közeledett feléje, s az egykori kis virágoskertben kidőlni készül a keresztfa is. Mint a nótában. Ha egymás mellé montírozom az ugyanabból a szögből készült fotókat, akkor bemozdul majd a képsor, s látni fogjuk, hogy miként múlik el egy élet közönyös pillantásaink látóterében. Egyébként évek óta terveket dédelgetek magamban, mert nekünk is van restanciánk a házfelújítás terén. Ilyenre, olyanra, amolyanra építeném, konzerválnék, példát mutatnék… Töprengek a részleteken, de a körmömet nem tettem rá, s a fülem botját sem mozdítottam. Csak a szöveg folyik. És pereltem egyet idén is. Billentyűket nyomogatok, és reménykedem, bízom az élet elviselhető könnyűségében. Itt telik az időm. Múlik jóvátehetetlenül a perc, az óra, a nap, a hét, az esztendő. Maholnap vége. És közben nem voltam itthon, otthon sem, csak szolgáltam. Vajon kit? Vajon mit? Néha arra gondolok, hogy vajon hasznosabb lehettem így a társadalom számára? És arra, hogy cselekedeteimmel a megmaradást szolgáltam-e? Miféle megmaradást? És mindez nem egyéb az önámításnál. Mert tudom jól, hogy így nem szokás megmaradni. Simó Márton / Hargita Népe (Csíkszereda) 2017. december 4.Élő Székelyföld-díjak másodszorAz Élő Székelyföld Egyesület és a tevékenységét támogató munkacsoport által alapított elismerést ebben az évben két kategóriában ítélték oda. Az ünnepélyes díjátadót december 12-én, kedden 17 órától kezdődően tartják a Székelyudvarhelyi Művelődési Ház koncerttermében. A második alkalommal sorra kerülő díjátadón két, vidéken élő, munkájával a falu és az ott élő közösség gazdasági, kulturális és szellemi gyarapodását szolgáló személy veheti át az elismerést. – A támogatókkal és az állandó munkatársakkal történt egyeztetés alapján emléklappal, plakettel és szerény pénzösszeggel ismerünk el olyan tevékenységeket, amelyek során kimagasló és tartós eredmények születtek Székelyföldön. Ez alkalommal elsősorban vidéki és közösségi hatással bíró gazdasági, művészeti vagy kulturális tevékenységet jutalmazunk két kategóriában. Egyik díj életműért jár, a másik pedig egy pályája kezdetén járó fiatalnak, aki vállalta, hogy falusi környezetben gyakorolja szakmáját, s akinek tevékenységét értékeli a közösség, amelyben él, illetve amelyért dolgozik – mondta el lapunknak Simó Márton, az Élő Székelyföld Munkacsoport vezetője, mentora, lapunk munkatársa. Az elismerésre érdemes személyeket idén is a beérkezett javaslatok alapján választották ki. Életműdíjban részesül a december 12-i, a Művelődési Házban tartott ünnepélyes átadón Szávai Márton énlaki nyugalmazott tanító. A pedagógusra azért esett a választás, mert, fogalmazott Simó, „a Pro Énlaka Alapítvány képviselőjeként egyike egy akadémiai szintű konferenciasorozat létrehozóinak, aktív pedagógusként több évtizeden át lámpása volt a falunak, természetes kötelességeként végezte a közösségszervező és -megtartó munkát, illetve mindmáig fontos szerepet vállalt olyan tevékenységekben, amelyek messze túllépik a falu határait. Az őshonos gyümölcsfajták megőrzése és szaporítása terén pedig ugyancsak korszakalkotó a munkássága.” Pályakezdő kategóriában a Homoródszentmárton községben élő és dolgozó fiatal agrármérnököt, Bancsi-Rigó Istvánt díjazzák, mindenekelőtt azért, mert ifjú szakemberként a vidéki létformát választotta, és kiváló gazdálkodóként mutat példát szűkebb és tágabb környezetének egyaránt. – Egy különleges szakterületet, a zöldségtermesztést választotta, amelyet hagyományos körülmények között folytat. Munkájához tartozik a vásárlókkal fenntartott állandó kapcsolat is, hiszen a székelyudvarhelyi piacon személyesen értékesíti terményeit – indokolta Bancsi-Rigó kitüntetését Simó. Az Élő Székelyföld-díjat első alkalommal, 2016 decemberében a székelyudvarhelyi, akkor 80 éves Bálint Mózes nyugalmazott művezető kapta. Lázár Emese / Hargita Népe (Csíkszereda) 2017. december 11.RorátéOlyan plébánosunk volt korábban, ahol akkortájt éltem, hogy erősen ragaszkodott a roráték hangulatához. A hangulat fokozásához. Emlékszem a sötét és hűvös templomra, amely a hajnali órán pillanatok alatt megtelt ájtatos hívekkel. Előbb csak a gyertyák fénye világította meg halványan a szentélyt, majd elhangzott egy rövid áhítat, s miközben kigyúltak a fények, kezdetét vette a hajnali mise. Semmi máshoz nem hasonlíthatók az ilyen meghitt pillanatok. Gyermekkoromban is hasonlóan éreztem, amikor képesek voltunk még a disznóvágás örömeit is félbeszakítani a rorátés ministrálás kedvéért, hiszen olyankor szüleink által igazoltan hiányoztunk az iskolából, úgyhogy bőven kivehettük részünket a sertés feldolgozásából, ha a hátramozdításon kívül egyáltalán ránk mertek bízni napközben valamit. A roráté kihagyhatatlan volt még akkor is, ha hivatalos fenyegetés érkezett az „ideológiai elhajlásért”, ha valamelyik buzgó-mócsing tanár észlelte, mert a pap bácsinknak sokkal erősebb volt karácsony előtt a hatása, s máskor is. Abban az egyházközségben, ahol felnőtti éveimből azt a nagyjából évtizednyi időt eltöltöttem, s amely most felidéződik bennem, az akkor frissen odahelyezett plébános érdeme volt a rorátés hangulat újrahonosítása. Azt is mondhatnánk, hogy ráncfelvarrást alkalmazott. Újragondolt valamit. Remake-remek volt a gondolata. Olyan vidékről érkezett, ahol gyermekként – valamikor a múlt század hetvenes éveinek elején – őt is hasonló élmények érték. Az adventi várakozás ideje alatt mindvégig rövid agapé, közös reggelizés követte a szentmisét. A családok sorban, felváltva készítettek szendvicseket, édes és sós süteményeket, kiflit, pogácsát. Nyilvánvaló, hogy ez az ötlet könnyebbé változtatta a hajnali indulást, mert a résztvevők már a hittanteremben reggeliztek, s tízórait, uzsonnát is onnan vételeztek. Teljesen megújult lélekkel lehetett kilépni onnan a hétköznap reggeli forgatagába. Egy ritkán használt télikabátomat vettem elő valamelyik reggel, azzal a megfontolással, hogy jó lesz, majd abban megyek rorátéra a sűrű havazásban. És lőn. Kotorásztam egy kicsit a zsebeiben, hogy vajon van-e zsebkendő bennük, vagy tegyek másikat magamhoz. Az egyik zsebben találtam egy megkövesedett szaloncukrot és egy szalvétába csomagolt perecet. Legalább tíz éve annak, hogy útravalóként magamhoz vettem egy roráté után. Vajon mostanság vihetünk-e útravalót magunkkal? Lesz-e testi és lelki hozadéka a várakozásnak? Megszületik-e, velünk marad-e a megváltó gondolat? Simó Márton / Hargita Népe (Csíkszereda) 2017. december 14.Másodszor adták át az Élő Székelyföld-díjakatKis falvakban lüktet, vért pumpál a mindennapokba, jövőt éltet a szülőföld pulzusa köszönhetően azoknak az embereknek, akik szívügyüknek tekintik, hogy munkájukkal a székelység testi, szellemi gyarapítását szolgálják. Példaértékű életutak elismeréséről szólt az Élő Székelyföld Munkacsoport díjátadója, amelyen id. Szávai Márton énlaki nyugalmazott tanítót és Bancsi-Rigó Istvánt, a Homoródszentmártonban gazdálkodó fiatal agrármérnököt tüntették ki. Nem telt meg zsúfolásig a Székelyudvarhelyi Művelődési Ház koncertterme, de szép számban voltak, akik jelenlétükkel megtisztelték az Élő Székelyföld Munkacsoport és Egyesület december 12-i díjátadóját, jelenlétükkel, szavakkal is kifejezték tiszteletüket, mind a díjalapítók, mind pedig az elismerésre érdemesnek talált személyek iránt. Ez a hangulat ünnepi rangra emelte az eseményt, amelynek méltóságot adott az is, hogy munkatársunk, az est házigazdája, forgatókönyvének szerzője, Simó Márton író, újságíró, az Élő Székelyföld Egyesület és annak tevékenységét pártfogoló Munkacsoport vezetője igazán megadta a módját a közel kétórás estnek. Gondoskodott arról, hogy az egybegyűlteknek ne csak friss kalács jusson, ne csupán az ünnepeltek egészségére koccintsanak jófajta házi borral, pálinkával, de hazai földön termett szellemi táplálékot is kapjanak útravalóul. Erről a meghívottak gondoskodtak. Sebestyén Péter plébános, közismertebb nevén Péter páter adventi gondolatait osztotta meg, figyelmeztetve a „kalandvágyból itthon maradottakat”, hogy mindig, de különösen a várakozás időszakában éber, az isteni gondviselést, áldást otthonukba befogadó kapuőrök legyenek. Vetített képekben mutatta be Gyöngyössy János történeti grafikus a székelyderzsi, bögözi, homoródkarácsonyfalvi, gelencei, sepsikilyéni évszázados templomokban feltárt Szent László-freskókat, előadását Magyari Hunor kiváló fotóival illusztrálva. A Székelyföld folyóirat decemberi lapszámát, a Székely Könyvtár sorozat legfrissebb öt kötetét a hamarosan Balassi-karddal „felfegyverkező” Lövétei Lázár László költő, főszerkesztő jóvoltából ismerhették meg a résztvevők. Nem feledkezhetünk meg a hírneves korondi keramikusról, Páll Ágostonról sem, aki különleges ajándékkal, a kemencében aznap „kisült” míves kerámia plakettel lepte meg a kitüntetetteket, és az etédi, illetve énlaki asszonyokról sem, akik székely ruhába öltözve jelentek meg és ajándékukat nótacsokorba kötötték. A jövőnk falun lakik – Mindennél fontosabb, hogy figyeljünk a vidéki élet jelenségeire és segítsünk a falunak, hogy megerősödve tarthasson meg minket. Ennek szellemében dolgozunk és tervezzük a jövőt, többek közt azt, hogy a most szerény, szociális segély összegű díjunkat is valamelyest növelni tudjuk – fogalmazott rövid felvezetőjében az egybegyűlteket üdvözlő Simó Márton. – A falu testi és szellemi táplálékot ad a városnak, az ott élő, dolgozó emberekre való odafigyelés fontos és szükséges – vélekedett Bálint Mózes, az első Élő Székelyföld-díjas, méltatva a Munkacsoport és Egyesület törekvéseit, szellemiségét. A bevezetőt a díjazottak bemutatása követte. A szervezők felkérésére Farkas Antal és Szabó Károly operatőrök rövid, de a lényeget szépen summázó filmes portrét rajzoltak a két díjazottról. Aki egy egész falut tanított Jó volt látni, ahogy a varrottasokkal, szőttesekkel berendezett szobában, fekete-fehér fotográfiákat nézegetve mesélt id. Szávai Márton. Többek közt arról, hogy miért volt szívügye és minden erőfeszítése ellenére miért hiúsult meg az, hogy Énlaka is felkerüljön az UNESCO Világörökség listájára, valamint, hogy jelenleg azon dolgozik, hogy az eddig megjelent közel 70 énlaki tanulmányt, a Pro Énlaka Alapítvány által elindított sorozatot a székely népdal és néptánc témájú munkájával egészítse ki. A tanítóként, a helyi kulturális, civil élet felpezsdítőjeként, a falu épített és szellemi örökségének megőrzőjeként, a honos gyümölcsfajták felleltározója és a kihalásra ítélt genetikai állomány megmentőjeként és továbbéltetőjeként jellemezte id. Szávai Mártont laudációjában P. Buzogány Árpád író, művelődésszervező, a Hargita Megyei Hagyományőrző Forrásközpont munkatársa. Úgy fogalmazott: példaértékű néptanító, akinek élete összefonódott a faluval, amelynek úgy adott rangot, hírnevet, hogy értékeit megmutatta, és hittel, kitartással dolgozott azért, hogy a felnövő nemzedékek ne váljanak gyökértelenekké. – Szávai Márton és kortársainak népszolgálata az erős elkötelezettségből fakadt. Gárdonyi Géza (…) lámpásoknak nevezte őket. Mi tudjuk, hogy vannak köztük fényes csillagok is. Szávai Márton a mi csillagaink közé tartozik – méltatta az Élő Székelyföld életműdíjasát P. Buzogány. Megbecsülni a föld ajándékait 2013-ban döntött úgy, hogy hagyja a kincses Kolozsvárt, hazaköltözik szülőfalujába, Homoródszentmártonba, és saját földjén gazdálkodik. A fiatal agrármérnök, Bancsi-Rigó István a nehezebbik, de ugyanakkor a szebbik utat választotta arra, hogy szakmailag, emberileg kiteljesedjék, mondta laudációjában Nagyálmos Ildikó költő, újságíró. Úgy vélekedett, Bancsi-Rigó, aki a földművelést választotta megélhetési forrásnak, nemcsak elismerést, de csodálatot is érdemel. – Kevesen látják meg a föld szépségét, s még kevesebben tudnak a növények nyelvén beszélgetni. Kétség nem fér hozzá, Bancsi-Rigó István ezen kiváltságosok közé tartozik, hiszen másképp nem választotta volna ezt a megélhetési formát, feladva a sokkal divatosabb és nyilván pénzesebb kertészmérnöki nagyvárosi állását. (…) Alázattal és alapos pontossággal végzi a munkáját az év minden szakában, ő maga hozza be a városi piacra a terményt, mert fontos számára a vásárlókkal, fogyasztókkal való találkozás, kapcsolattartás, visszaigazolás. Az elégedett vásárlók pedig rendszerint visszajárnak hozzá és bizonyságot tesznek arról, hogy fáradságos munkája nem volt hiábavaló – hangzott el a méltatásban. A díjak átadását követően Szőcs László és Jakab Attila, Etéd és Homoródszentmárton község polgármestere szintén rövid köszöntőt mondott. Az Élő Székelyföld-díj átadásának második kiadását kötetlen, jó hangulatú beszélgetés zárta. Lázár Emese / Hargita Népe (Csíkszereda) 2017. december 19.Százéves a VasszékelyBalázs Árpád szerkesztő, újságíró és a Magyar Polgári Párt (MPP) helyi szervezete kezdeményezésére, a székelyudvarhelyi Nyugdíjasok Önsegélyző Pénztárának kórusa részvételével vasárnap emlékeztek meg a Vasszékely szobor avatásának százéves évfordulójáról. Az eredetit Erdélyi István őrmester tervezte, Hermann Ottó szakaszvezető, Rózsa Géza tizedes és Sipos Jenő honvéd faragta, akik mindannyian a 82-es gyalogezredben szolgáltak. A szobor eredetije fából volt, kívülről fémlemezek borították. Ezt az emléket az Ojtozi-szorosnál lezajlott csatákban elesett bajtársaik tiszteletére készítették. Az 1917. december 8-án tartott avatóünnepségen József Ferenc főherceg, a hadsereg és több vármegye magas rangú küldöttsége is jelen volt. Az impériumváltást követően a román katonák elpusztították (1919). A tér 1941-es átépítésekor a szobor felett álló pagodát is elbontották. Akkor – a háborús ínség miatt – nem volt lehetőség új szobor felállítására. Néhai Ozsvát Pál oktatómester, televíziós operatőr, fotográfus kezdeményezésére a kilencvenes években gyűjtést indítottak az új bronzszoborra, amely 2000. március 15-re készült el Szabó János szobrászművész tervei alapján. Az eltelt több mint másfél évtizedben a Vasszékely ismét a méltó helyen áll, emlékeztet a hősökre, s mélyen beivódott a helyiek és az Udvarhelyre látogatók tudatába. Simó Márton / Hargita Népe (Csíkszereda) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
